Search
  • Horváth András

Nicsak ki beszél?

Updated: Jun 8

Bajban vagyok, mert egy új világ nyílik ki bennem. A bajban vagyok, azt már tudom, hogy csak az elmém dumája, és képes vagyok ezt csak nézni, figyelni. Pontosabban fogalmazva, tudatosítani, hogy ezt lehet csak figyelni. Visszahúzni a figyelmemet a tárgyról, és maga a megfigyelés folyamatára tenni. Na és itt jönnek a gondok. Ez persze, megint az elmének a dumája, mert nincs gond. Egyszer és mindenkorra megérteni azt, hogy nem a személyes identitásunk vagyunk, hanem egy tér, a tudatosság tere, ami csak figyel, ami csak tanúként van ott mindenütt, ami nem involválódik, csak jelen van, és ami nem minősít, csak tudatosítja, hogy ez van.


De itt meg is áll. Ez van és kész. És ez egy természetes képességünk, csak az iskolában erről túl sok szó nem esett, sőt a szüleink sem ezzel indítottak. Pedig ez mindennek az alapja, hogy van bennünk egy tér, a tudatosság tere, aminek nincsen formája, alakja, ami mindent, ami abban a térben felbukkan, azt képes figyelni, de csak megfigyelni. Mi viszont azt gondoljuk, hogy maga a személyes identitásunk vagyunk, mert amint dob az elménk egy gondolatot, azzal, azonnal kezdünk valamit, és puff, azonnal a személyes identitásod bugyrai között vergődsz, és szenvedsz ezerrel. Miközben ez az egész pörgetése a gondolatoknak és az érzéseknek, az érzékeléseknek, mindennek, ez maga ebben a térben zajlik, ami ugyanúgy te vagy, de ahelyett, hogy ezzel a térrel azonosítanánk magunkat, az elme jól átbillent és azt mondja, hogy dehogy vagy te az a tér, te maga a gondolataid és érzésed vagy.


Az egy igazán felszabadító érzés, amikor megtapasztalom, azt, hogy ha nem nyúlok ahhoz a gondolathoz, vagyis, csak tudatosítom, hogy van egy tudatosság, ami azt észleli, akkor mennyire könnyedén halad tovább, anélkül, hogy rántana rajtam egyet. Az elme nagyon ravasz, mert minden apró reakció is egy gondolatként van álcázva, akár az, hogy most ezt hogyan fogom tudni jól leírni, vagy kell-e nekem erről írni, ezek mind, csak gondolatok, még a reakciónak a reakciója is, és annak a reakciója is pusztán egy gondolat, amiről én döntöm el, hogy megfigyelem, vagy sem.


Ez ennyire könnyű, de mégis nagyon nehéz, mert egy olyan elemmel áll az ember szembe, ami mindent el fog követni annak érdekében, hogy a személyes identitásodban tartson, és csak vergődj az idióta gondolataid és érzéseid között. És persze, amikor jók a gondolatok, akkor imádjuk őket babusgatni, amikor rosszak, akkor meg akarunk tőlük szabadulni, és az okozza azt a pokoli szenvedést, amikor ezekkel a gondolatokkal elkezdünk harcolni. De nem kell, és erről senki nem szólt eddig, hogy nem kell. Vagyis, hogy én eddig azt hittem, hogy a gondolataim és érzéseim vagyok, és minden apró szösszenettel azonosultam, mindeközben az elmém karba tett kézzel, mosolyogva nézte, ahogy egyik gondolatról a másikra ugrálok, és arra visz, amerre akar, és annyi kiránduláson veszek részt, amennyit csak szervez nekem.


De most lefüleltem, hogy te így működsz. És sok esetben jól jön, hogy van egy elmém, mert ezzel is sok mindent el lehet érni, de nem lenne kényelmesebb, ha a bennünk rejlő tudatosságnak adnánk át a staféta botot, hogy ő irányítson, mégiscsak jobban tudja, hogy mi nekünk a legjobb. Nem, mert azt tanultuk, hogy mindent nekünk kell irányítani. Na, ebből van aztán jó sok bajunk.


Szóval most követem a tanítást, hogy gyakorolni, és gyakorolni, az önkutatást, hogy a tanúvá válás legyen a "default"

üzemmód, nem pedig az, hogy ráugrok minden takonyra, amit az elmém elém dob. Egyáltalán nem egyszerű. És el is hiszem. Elsőre, aztán most már visszapörgetem a filmet és lejátszom újra. Egyáltalán nem egyszerű. Hagyom, hagy mondja. Igyekszem nem elhinni egy szavát sem. Kinek, hogy hogy kinek? Az elmémnek. Locsog, fecseg, nem kell elhinni egy szavát sem. Mert minden arra megy ki, hogy ne találkozzál az önvalóval, azzal a belső térrel, ami mindezt tartja. De a folyamat elindult, sorry elmém…






32 views0 comments