Search
  • andrashorvath111

Gondolat turizmus

Mindig nagyon furcsán néznek rám, amikor azt mondom, hogy mi emberek nem a gondolataink vagyunk. De akkor mi, kérdik. Ha azt képzelem, hogy ügyes vagyok, vagy okos vagyok, akkor az vagyok. Ha azt képzelem, hogy ügyetlen vagyok, akkor az vagyok. Igaz? Valamennyire igaz, de csak részben. Minden gondolatunk találkozik a mi belső tolmácsunkkal is, aki azt próbálja kitalálni, hogy az a gondolat vagy érzés, miért úgy, miért akkor érkezett, és ad rá egy magyarázatot. És mi ezt a magyarázatot minden esetben el is hisszük, és máris életre keltettük a személyes identitásunkat. Én ilyen és ilyen vagyok. De ezt a tolmácsot nagyon sok minden befolyásolja egy adott pillanatban, ezért ha jól megfigyeljük, akkor következetlen, csapongó, ítélkező, sokszor hibázik, félrevezet, sőt, talán olyan cselekvésre késztet, amit utólag megbánunk. De mi mégis el hisszük minden szavát.


Mi van, ha azt mondom, hogy nem kell minden szavát elhinnünk? Sem a jót, sem a rosszat. Rendben, de akkor mit tegyünk? Az ember talán legnagyobb kincse, hogy képes csak figyelni. Ahogy képesek vagyunk figyelni a körülöttünk történő eseményekre, úgy tudatunk képes arra is figyelni, hogy milyen gondolataink vannak. De tényleg csak figyelni. Mintha egy mozifilmet az első sorból néznénk, amelynek mi vagyunk a főszereplői. Mert ha azt a gondolatot, ami éppen érkezik, minősítjük, akkor már bevont minket. Szóba elegyedtünk vele érkezésekor. Életre keltettük a gondolatot. A miénk lett.


De mi van, ha kivesszük a tolmács szerepét, és csak figyeljük, ahogy megérkezik az a gondolat vagy érzés, és ahogy továbbmegy, anélkül, hogy csinálnánk vele bármit. Furcsának tűnik, igaz? Pedig annyira, de annyira egyszerű.


Imádjuk a gondolatainkat és imádunk saját filmünkbe szerepelni, még akkor is, ha ez időnként sok szenvedést okozhat. Ragaszkodunk vagy elutasítjuk gondolatainkat, mert ezzel definiáljuk magunkat, de ha eljátszunk a gondolattal, hogy ez nincs, akkor kétségbe vagyunk esve, hogy akkor kik vagyunk valójában. Pedig, ha képesek vagyunk a gondolatainktól eltávolodni, és csak megfigyelni az állandó érkezésüket és távozásukat, akkor nem hatnak ránk, és jó sok szenvedéstől szabadítjuk meg magunkat.


Nehezen fogadjuk el, hogy így is lehet működnünk, mert ez lemondással jár. Lemondunk arról a hatalomról, amit a gondolataink biztosítanak nekünk. Lemondunk arról, hogy mindent kontrolláljunk. Lemondunk arról, hogy mindent megmagyarázzunk, és elfogadjuk, hogy létezik egy nagyobb rendező elv, amit úgy hívnak tudatosság.


A legnagyobb kincsünk, saját tudatosságunk, hogy képesek vagyunk tudatában lenni, annak, ami velünk történik, mégpedig úgy, hogy az nem hat ránk. Mert ha nem hat ránk, akkor nem okoz szenvedést. És ez bizony sok helyzetben jól jöhet. És bizonyára mindenki jobban szereti a pozitív gondolatait, de valahol ez is egyfajta kalitka. Mert meddig tart a jó? Mi van, ha vége lesz? Mi jön utána? Hogyan tudom fenntartani? Ezek mind óriási feszültséget okoznak bennünk látatlanul.


Ahhoz, hogy képesek legyünk gondolatainkat turistaként kezelni, akik csak látogatóba jönnek, majd mennek, ahhoz viszont el kell csendesedni, és el kell kezdeni nézni a belső filmünket. Saját filmünket, gondolatsorainkat, érzéseinket. Mindenki a sajátját. Majd szép lassan egyre hátrébb, és hátrébb ülni, míg egyszer csak egy üres vásznat fogunk látni. Kicsit melós. De, csak azért mert el hisszük, hogy melós! Valójában nem az! És, hogy az lenne a cél, hogy egész nap csak figyeljük gondolatainkat? Dehogy. De tudatában legyünk annak, hogy van egy csodálatos eszköz a kezünkben, ami mindig, minden helyzetben ott van nálunk, ha kell! Ez pedig nem más, mint saját tudatosságunk, és szabad akaratunk, hogy bevonódunk vagy sem. Megfigyelünk vagy sem. Mindkettő teremt, csak másképp.

3 views0 comments

Recent Posts

See All